Már három napja, hogy a magyar női kardválogatott történelmet írt azáltal, hogy kvalifikálta magát az olimpiára. Az egyéniben aranyérmes, míg a csapattal kvótát szerző Márton Annával beszélgettünk a nagy sikerről és a tokiói célokról is!

Még csak pár nap telt el a kvótaszerzés óta, de sikerült-e már feldolgozni ezt a történelmi sikert?

Egyelőre még nem nagyon, még kell egy kis idő, hogy ez leülepedjen. Amit most érzek jelenleg, az inkább brutális kimerültség és fáradtság, továbbá természetesen egy óriási megkönnyebbülés is, de még szerintem dolgozzuk magunkban ezt a hatalmas élményt.

Azért kicsit megünnepeltétek ezt a sikert?

Sajnos még nem volt rá időnk. Bár a csapatverseny után koccintottunk egyet a lányokkal, de nekem leragadtak a szemeim, úgyhogy legközelebb bepótoljuk, miután már aludtunk kicsit nagyobbat. Valamikor a héten összegyűlünk az egész női kardcsapattal és megünnepeljük ezt a fantasztikus eredményt. Aztán kezdődik a kemény felkészülés az olimpiára.

Milyen érzésekkel vártad a világkupát, hiszen a sérülésed nem könnyítette meg a felkészülést, mégis már az egyéni verseny jól sikerült, ahol aranyérmes lettél.

Szombaton, az egyéni során a sérülésem miatt is, továbbá azért, mert a csapatra koncentráltunk, azt éreztem, hogy nagyon felszabadultan és teher nélkül tudtam vívni. Csak a csapatversenyre szerettem volna bemelegíteni magamat, hogy nyerjek pár asszót, hogy jó legyen az érzés előtte. Ez a hozzáállás pedig olyan könnyed és laza vívást eredményezett, hogy ha jól teljesítek, akkor a világon a legjobb tudok lenni. Ebből is látszik, hogy mennyire fontos a mentális felkészülés egy ilyen verseny előtt.

Az egyéni sikere mennyit vett ki belőletek, vagy inkább lendületet adott?

Nem volt betervezve, hogy csak éremmel leszünk elégedettek, de így egy év kihagyás után szerintem az önbizalom fontosabb volt annál, hogy fizikálisan kipihentek legyünk másnap. A lelkünknek ez olyan jót tett, amire szükségünk volt a feszült csapatverseny előtt.

Vasárnap India ellen egy magabiztos győzelemmel kezdtetek, majd a németekkel már egy szorosabb asszót vívtatok. Mit éreztél ezeken a párharcokon?

Rendkívül izgultam a németek ellen. Sokkal jobb vívók vagyunk. Általában 20 tust szoktak adni nekünk összesen, úgyhogy ebből az eredményből látszott, hogy mennyire feszültek voltunk végig. De nem volt olyan forgatókönyv, hogy ott kikapunk. Nagy megkönnyebbülés, hogy két hosszú év után már nem kell ekkora teher alatt vívnunk, mert azt éreztem, hogy tíz évet öregedtem egy-egy asszó alatt. Nehéz volt így hozni az egész kvalifikáció alatt az eredményeket, ami mégis sokszor sikerült. Én egyébként mondtam a lányoknak, hogy tudom, hogy gáz, de India ellen is izgultam. Bár rutinos versenyző vagyok és már olimpián is voltam, de annyira izgulok ezért a csapatért, hogy sikerüljön az álmunk valóra váltása.

Aztán következett az olaszok elleni negyeddöntő, párhuzamosan pedig ment az ukránok és dél-koreaiak asszója. Te ezt hogy élted meg belülről?

Inkább az volt a nehéz, hogy bár úgy mentünk oda, csak magunkra figyelünk – amit az edzők is százszor elmondtak nekünk –, egy ilyen szituációban azonban ezt szerintem lehetetlen így csinálni. Az ukránok asszóját is figyeltük a kivetítőn. Én nem tudom, hogy milyen tusokat adtam, csak az volt a célom, hogy én adjam a találatot. Úgyhogy nem az a koncentrált vívás volt, amelyet az egyéniben is produkáltam. Szerintem az összes tust, amit adtunk, az a szívünkből jött és nem technikából. Az most is látszott, hogy nagyon tudunk küzdeni és megérdemeljük ezt a kvótát.

Az olaszok elleni vereséget követően nagyjából egy percet kellett várni, hogy megtudjátok a remek hírt. Hogy emlékszel vissza arra az egy perre?

Nem hittem el addig, amíg nem mondták, hogy megvan. Az utolsó másodpercig remegtem az izgalomtól. Aztán kivert a víz és a feszültég kirobbant belőlem és egy hatalmas kő esett le a szívünkről. Most is alig hisszük még el, de nagyon fontos lesz a továbbiakban, hogy ne maradjunk ebben az állapotban, hanem ezen átlendüljünk és teljes gőzzel arra koncentráljunk, hogy jó eredményt érjünk el az olimpián.

Az ötkarikás játékokra talán nehezebb kijutni, mint ott jól szerepelni. Neked milyen céljaid vannak?

Már voltam egy olimpián egyedül és az nagyon nehéz volt. Annyira örülök, hogy most itt van egy csapat, amely támogat. Eleve két eséllyel vágunk neki az egész megmérettetésnek. Nem gondolom, hogy teher van rajtunk. Nagyon szeretnénk a csapattal érmet szerezni, ami szerintem teljesen reális cél, ugyanis a kvalifikáció során halmoztuk az érmeket, pedig ott nagy teherrel vívtunk. Nagyon bízom benne, hogy az olimpián egy sikeres egyéni verseny után felszabadultak leszünk a csapattal. Ha Lizával a maximumot tudjuk hozni, akkor bármire képesek vagyunk.

A fiatalos lendület pedig az előnyötökre is válhat?

Abszolút, ez a mi erősségünk. Viszonylag hirtelen robbantunk be az élvonalba és elkezdtek félni tőlünk a rutinos versenyzők, ami nagyon jó érzés. Továbbá ez óriási önbizalmat ad. Ráadásul olyan erős utánpótlás van mögöttünk, hogy már itthon is nagyon erős felkészülés van mögöttünk. A bő keretben a fiatalok is olyan komoly vívást mutatnak, hogy most sajnos nemzetközi edzőtáborok nélkül is, de nagyon szépen fel tudunk készülni a versenyekre.

Sok sikert kívánunk ezen az úton!

Fotók: Kovács Márton / Magyar Vívó Szövetség