Cikksorozatunkban 30 éves időutazásra hívunk mindenkit, és korabeli újságcikkek alapján, utána járunk a három évtizeddel ezelőtti BVSC–Vasas pólódöntő előzményeinek, a szezon viszontagságainak, a furcsa lebonyolításnak, a viharos előkészületeknek és utózöngéknek, külön vesszük a finálé két meccsét, megmutatjuk az akkori viszonyokat, és hogy miként zajlott a szinte életre-halálra menő küzdelem. Utolsó előtti részünkben a döntő második felvonásának felelevenítése következik!

A kiinduló pont, tehát ez volt, 1996. április 15-én hétfő este, a Vasas két gólos előnnyel várhatta az 1995/96-os férfi vízilabda OB I utolsó mérkőzését. Mert lett légyen bármilyen hosszú is az az este, el kellett aznap dőlnie a bajnoki címnek. Amennyiben négy negyed alatt nem, akkor majd kétszer három perces hosszabbításban, ha meg akkor sem, úgy addig játsszák a három perces etapokat a csapatok, amíg valaki érvényes gólt nem szerez.

Ekkoriban tehát nem létezett még ötöspárbaj, sőt 2005-ig, négy méterről lőtték a büntetőket. A hosszabbítások végleges eltörlése 2018-ra datálódik, ugyanakkor 1996 is unikális dátum, hiszen konkrétan a Vasas–BVSC döntővel búcsúzott, a vízilabda játékvezetők egyik fő segédeszköze a síp mellett, nevezetesen, a sapkaszínjelző zászló.

Bár azon a mai napig tűnődök, és halvány gőzöm nincs, hogy kiállításnál, egy szabad kézzel, hogy mutogatták el a játékvezetők a zsűrinek az 5-nél nagyobb és nem tízesben játszó játékosok sapkaszámát, azt viszont egy életre megtanultam, hogy vízilabdában a tisztességes sapkaszínek a fehér és a kék. Így tőlem játszhatnak tarkában, hupililában, olivazöldben, vagy neonsárgában is a csapatok – még jó, hogy a pirosat levédették a kapusoknak –, ha rajtam múlik, legalábbis bemondásilag, a kiállított játékos marad mindig világos sapkában mondjuk fehér hatos, sötétben pedig, kék kilences.

Na ez volt azután az a varázsbot, amely volt olyan pillanat, amikor a döntő egy adott pillanatában majdnem kikerült a szép emlékű Szentgyörgyi Ferenc játékvezető kezéből. A Gerendás show-megkoronázásaként, a BVSC trénere a partról történő hivatalos száműzetése előtt pedig még megfordította a játékvezető kezével együtt fehérről, az aznap csapata jelzését mutató kék végét az irányjelzőnek.

Nagyjából ez a momentum és még egy – de ez már a vízben történt –, amire elmondható, hogy harminc év távlatából is bele égett a retinámba. Gondolom sokan kitalálták melyik, hát persze, hogy a hirtelen halálban, Varga Zsolt centerleválása Varga Tamásról, és a gólja, amivel bevette Kósz kapuját. Azután a gól után jöhetett a maximális extázis, hiszen eldőlt, hogy 1966, 1985, és 1987 után, 1996-ban is…

Amíg persze eljutottunk idáig, addig hosszú út vezetett a második meccsen. Például minden a Vasas komfortzónáján belül indult, és 2-0-s Angyalföldi vezetésnél, összesítésben már négy góllal vezetett a Vasas.

Innentől viszont jöjjenek a korabeli szemelvények, és meccstudósítás az Esti Hírlapból, Csontos Róbert tollából.

„A lelkes piros-kék szurkolók kiénekelték az aranyérmet az esélyesebb csapatuk kezéből. A bajnoki döntő második mérkőzése előtt azt énekelték: „Újra bajnok lesz a Vasas!" Aztán a maratoni és drámai csata után jó magyar szokás szerint csalódottan azt kiabálták: „Szövetség csapata!" Ezzel azt akarták jelezni, hogy a sorozatban negyedszer bajnoki fináléba jutott Vasasnak azért nemsikerült negyedszerre sem bajnokságot nyerni, mert a szövetség nem engedte. Természetesen ez ostobaság, ugyanis Faragó Tamás együttese fél lábbal már a dobogó legfelső fokán állt, a legutolsó lépés azonban ezúttal sem sikerült...

„Nem sokan hittek a BVSC sikerében, egyedül a Vasutas-játékosok, akik 0-2 után, az esélyesség terhétől megszabadulva elkezdtek felszabadultan játszani. Hat perc alatt fordítottak, 4-2-re vezettek, úgy, mint az első mérkőzésen. De amíg szombaton az utolsó két negyedben csak kapufákat lőttek, ezúttal még hatszor betaláltak Kósz kapujába, és így 10-8-cal kiegyenlítettek a rendes játékidőben. A hosszabbításban már inkább verekedés folyt a vízben, mint játék, a hirtelen halálban az első lehetőség a Vasas előtt adódott, de kihagyták azt is. Az ellentámadásból Varga Zsolt viszont parádés góllal lelőtte a Faragó-legénységet a dobogó legfelső fokáról.”

A döntő után érthető módon két ember állt az újságírók fókuszában, a csatát a góljával eldöntő Varga Zsolt és a parton a csapata győzelméért mindenre képes Gerendás György. Most ők következnek. A két meccs alapján amúgy a döntők legeredményesebb játékosa 5 góllal Märcz Tamás lett. Ma már tudjuk, a két egykori Vasutas pólós bő két évtized múlva edzőként nem csak eljutott a magyar férfi vízilabda-válogatott irányításáig, hanem egymást váltották a kapitányi székben.

„Azt nyilatkozta, hogy a Vasast nem lehet három góllal megverni. – Valóban azt mondtam, de ez is a lelki hadviselés része volt. Amikor bementem az öltözőbe, mindjárt elmondtam a játékosoknak, hogy mit nyilatkoztam, de éppen az ellenkezője a véleményem. A bajnoki döntő ugyanis olyan ritka lehetőség egy játékos életében, hogy még vert helyzetben sem szabad feladni. Harcolni, küzdened kell az utolsó leheletig. Szerencsére Gyöngyösiék hittek nekem. – Hogy sikerült az alapszakaszban eredményesebb Vasast legyőzni? – Elsősorban jobb erőnléttel és taktikával.”

Végül az Esti Hírlapos szemelvény után, jöjjön a meccset eldöntő Varga Zsolt. A Kurírnak készült írásban, Csurka Gergely kérdezte az akkor még tejfelszőke üstökű centert.

- A meccsek egy-egy pillanata mennyire marad meg benned?

- Egy-egy momentumra élesen emlékszem, de vannak gólok, amelyeket egyszerűen nem látok. Amivel kivertük az ÚTE-t, azt például utólag mesélték el, hogyan történt.

- És a mostani? Tudatos volt vagy ösztönös?

- Ott, azt hiszem, inkább az ösztönök uralkodtak, nem volt teljesen tudatos cselekvés. Éppen a Faragó Tonó mondta nekem régebben, hogy ezeket a mozdulatokat le kell vinni az ösztön szintjére, így amikor halálfáradt vagy, akkor is fel tud törni valahonnan egészen mélyről. Ez történt most is.

- Konkrétan?

- Zónáztak a szélsőnkről, Varjasról, aki befelé kanyarodott, mivel előtte volt egy veszélyes lövése, kilépett rá az előttem álló ember és így ő beadhatta nekem a labdát. Azt hiszem, engem a Csuvi (Varga Tamás – a szerk.) fogott, és egy pillanatra elengedett, mert azt hitte, a másik el tudja vinni a labdát. Ez volt az, amikor kézbe kaptam a labdát és lőttem...

- ...rögtön tudtad, hogy bemegy?

- Nem, azonnal nem, csak amikor láttam, hogy felszáll Kósz Zoli keze fölött...

- És akkor?

- A Highlander című film kezdődik így, futnak az elején és átadják magukat a felgyorsulás érzésének. Valami ilyesmi.

És az események innentől valóban felgyorsultak, a döntőnek, pedig, csak a vízben volt vége…

Léderer Ákos

Fotók és cikkek: Magyar Nemzet, Nógrádi Hírlap, Kurír, Népszabadság, Esti Hírlap