Cikksorozatunkban 30 éves időutazásra hívunk mindenkit, és korabeli újságcikkek alapján, utána járunk a három évtizeddel ezelőtti BVSC–Vasas pólódöntő előzményeinek, a szezon viszontagságainak, a furcsa lebonyolításnak, a viharos előkészületeknek és utózöngéknek, külön vesszük a finálé két meccsét, megmutatjuk az akkori viszonyokat, és hogy miként zajlott a szinte életre-halálra menő küzdelem. Jöjjön, tehát a felvezetője az április elsejei Szőnyi úti mérkőzésnek, melyet a nosztalgiázás vezérel, és persze a két 115 éves klub tisztelete.

1996 tavaszán BVSC-Westel–Vasas-Plaket finálét rendeztek a magyar férfi vízilabda OB I-ben, első részünkben visszatekintünk az előzményekre, és leginkább arra, hogyan jutottak el a csapatok a döntőig.

Magyarországon 1987-ben rendezték az utolsó rájátszás nélküli vízilabda bajnokságot, amit mit tesz Isten a BVSC nyert meg, ezzel fennállása harmadik aranyérmét szerezve. 1988-tól bevezetésre került – több más csapatsport, elsősorban kosárlabda, kézilabda, röplabda, jégkorong mintájára – itthon is a rájátszás.

A rendszer kidolgozása azonban még nem volt kiforrott, évek alatt többször változott, és az alapszakasz győztes rendre sérelmezte, hogy a korábbi lebonyolítással ellentétben ez a rendszer számára nem jelent előnyt.

Az 1995-96-os szezonban annyi előnyt azért jelentett, hogy az első Vasas és a második UTE, egyből bent volt a négy között – a következő években már nyolcas rájátszás volt –, míg az elődöntőért az alapszakasz negyedik BVSC, az ötödik Szegeddel, a harmadik Ferencváros, pedig a hatodik Kordax-szal mérkőzött. Utóbbi együttesnek gyakorlatilag ez volt a hattyúdala, hiszen a rendszerváltás után a magyar sportpalettán több sportágban is sikeres, de a profi sportot minden téren megszüntető Tungsram, rövid ideig kapott még pólóban egy mentőövet.

A vízilabda rájátszás másik, később vitatott pontja az volt, hogy gyakorlatilag a kupapárharcok mintájára, két meccs alapján, összesített gólkülönbség számítással zajlottak a küzdelmek. Így a bajnokság negyeddöntője, elődöntője és fináléja is ebben a formában dőlt el, úgy, hogy az alapszakaszban előrébb végző csapat játszhatta otthon a visszavágót.

A Vasas alapszakasz győztesként, regnáló Magyar Kupa-címvédőként várta a rájátszást, és a Kordax kiverése után a szakemberek szerint toronymagas esélyese volt a finálénak. Úgy tűnt megszabadulhatnak az elmúlt évek rabigájától, hiszen 1989 után öt elvesztett fináléjuk volt, de úgy érezték, hogy az Újpest-korszak lezárása után eljön, vagy eljöhet, az ő idejük.

A BVSC azonban egészen mást főzött ki. Ugyan intő jel lehetett volna az angyalföldieknek, hogy 1995-ben mind a Magyar Kupa-döntőben, mind pedig decemberben az akkor még létező KEK (Kupagyőztesek Európa Kupája) negyeddöntőjében a BVSC kétszer is összesítésben jobbnak bizonyult a Vasasnál, és még a lebonyolítás is ugyanaz volt, mint az ominózus bajnoki döntőben, de a piros-kékek háza táján, egyfajta most vagy soha érzés lett úrrá.

Gerendás György 1992-ben vette át a BVSC irányítását, pont Faragó Tamástól. Első évében pedig 1993-ban nagy meglepetésre az elődöntőben pont a Vasast kiejtve került a csapat a fináléba, de ott még könnyűnek találtatott az akkor már európai csúcsokat ostromló később, pedig BEK-győztes UTE ellen.

1996-ban, ahogy előtte, úgy most sem volt esélyes a BVSC, ám a Szeged elleni negyeddöntő visszavágó negyedik negyedében, az addig csak saját árnyékát idéző fővárosi – akkor még kék-fehéreket – megszállta az ihlet, vagy az őrület, vagy a nem tudom mi. 

A Szeged 11-7-re nyert hazai pályán és a visszavágó utolsó negyedében is őrizte négygólos előnyét, úgy, hogy korábban már összesítésben hat góllal is ment. A negyedik negyedben azután kikopogott a beszögelt és uszoda mélyére süllyesztett koporsójából a BVSC, és hihetetlen feltámadást rendezett, kihozta 10-6-ra a negyedik negyedet, ledolgozva hátrányát, de, az utolsó támadásról idézzük a korabeli Kurírt és Csurka Gergely írását.

„Harmincnyolc másodperc volt hátra. A Szeged ekkor kapott egy emberelőnyt, amit természetesen esze ágában sem volt kihasználni. Hideg, számító fejek rögvest kiókumlálhatták, hogy a labdát optimális esetben három másodperccel a vége előtt kaphatja csak vissza a BVSC-Westel. Akkor meg ugye... Csakhogy egy vízilabda-bajnoki rájátszás visszavágójának 28. percében a fejek általában képtelenek hidegek és számítók maradni. Az ifjú szegedi titánok sem tudták rutinosan tenni, amit ilyenkor kell. Elvesztették a labdát, az előre került Varga Zsolthoz, aki irgalmatlanul beverte a léc alá (10-6). Ezzel dolgozta le négygólos hátrányát a vasutasgárda a Szőnyi úton, pedig már csak két másodperc volt a dudáig. Még az első negyed után 2-0 volt a Szegednek. Pedig Scsegyerkin rolónapot tartott, azaz hihetetlenül védett. Pedig az utolsó rész is 6-6-tal indult... Csakhogy a mezőny leginkább fanatizálható társasága ellen bűn ily masszív passzivitásba burkolózni. És a vérszemet kapott BVSC a hosszabbításban már nem ismert pardont (13-6), be is jutott az elődöntőbe. Hogy a szegediek miként aludtak a hét, zsinórban kapott gól miatt, arról inkább ne értekezzünk...”

Kialakult, tehát a legjobb négy csapat mezőnye, az egyik ágon a Vasas a Kordax-szal, mi pedig a korábbi három szezonban a bajnokságban sebezhetetlen, az előző kiírásban, pedig BEK-et majd Európai Szuperkupát nyerő UTE-val találkoztunk. Ekkor már ugyan repedezett a lilák talapzata, tudvalevő volt, hogy a csapat sztárjai, köztük a legnagyobbal Benedek Tibivel, lejáró szerződéssel bírnak és az olimpia után külföldre mennek, de még egy utolsó nagy dobásra készen álltak.

Ennek ékes bizonyítéka volt, hogy ebben a szezonban is BEK-döntőt játszottak, ahogy nem kis meglepetésre KEK-döntőt játszott a BVSC és LEN-kupa finálét a Szeged, más kérdés, hogy sajnos mindhárom csapat összesítésben elvérzett. A lilák a Mladost, mi a Roma, a Szeged, pedig a Pescara ellen.

Az elődöntők előtt két kifacsart, finálét vesztett társaság az UTE és a BVSC, egy végveszélyben lévő csapat és a trónra 1989 után ismét felülni készülő együttes került be. Ám az esélylatolgatásokban, az akkor már évek óta egy sörmárka által szponzorált bajnokságban, zömmel az Újpest hegemónia folytatását várták a korabeli lapok.

Az elődöntőket és a döntőket 10 nap alatt játszották le. Mind közül a legszínvonalasabb, szintén a korabeli beszámolók alapján a BVSC–UTE párharc első meccse volt, ahol végül Németh Zsolt döntött a bombagóljával és 13-12 lett a BVSC javára, amely így egygólos előnyről várhatta a visszavágót.

A húsvéthétfői visszavágó azután góliszonyt és kőkemény védekezést hozott. Az UTE még döntetlenre mentette a partit, azzal, hogy négy negyed után ledolgozta egygólos hátrányát, de azután a hosszabbításban ezúttal is bebizonyosodott, hogy ebben a szezonban ez, a BVSC műfaja. (Ezek voltak a szép idők, mert ekkor még nem létezett a büntetőpárbaj, egyrészt nem ötméteresek, hanem négyméteresek voltak, másrészt játékban dőltek el a meccsek, nem orosz rulettel, vagy is kétszer három perc hosszabbítás, majd, ha ez nem hozott gólt, akkor az első gólig, úgynevezett hirtelen halálig játszottak a csapatok – a szerk.)

Az elődöntő párharc legeredményesebbje a BVSC-ből Gyöngyösi András volt 6 góllal. Innen folytatjuk a döntő előkészületeivel.

Léderer Ákos

Fotók, cikkek: Arcanum / Kurír, Esti Hírlap, Új Magyarország, Nógrádi Krónika