„Egyetlen esélyünk volt, csapatban kellett dolgozni”

Ahogy beszámoltunk róla, a BVSC korosztályos női labdarúgói, az U14 és az U19 is két csillogó ezüstéremmel koronázta meg ezt a szezont, az idősebb korosztály főszereplőivel foglalkozó interjúcsokor második része következik.
Az ezüstéremig jutó U19-es lányok fő erénye az üldözőkkel szemben a kiegyensúlyozott hazai és idegenbeli teljesítmény volt, hiszen a riválisok közül a Honvéd és a Soroksár otthon – főleg utóbbi csapat mindössze 8 pontos teljesítménye szembetűnő –, a Szolnok pedig idegenben teljesített gyengébben, ez pedig a végelszámolásnál sokat nyomott a latba. A BVSC legfőbb erénye összességében is a stabilitása volt, és egy bizonyos szint, ami alá csak extrém esetben került a csapat, ha már mondjuk annyi hiányzója volt, mint az utolsó két fordulóban. Az edző Csapó Gábor a hányattatott első ősz után, másfél évvel ezelőtt el tudta hitetni a lányokkal, hogy a pofozógép szerepkörénél, jóval többre hivatott a társaság.
„Én eddig végig fiúkkal foglalkoztam edzői karrierem alatt, két évvel ezelőtt kaptam meg ezt a lány csapatot. Új volt, de egyben üdítő is, mert azt vettem észre, hogy a lányok mintha jobban akarnák a sikert, és jobban rá lehetne venni őket a számomra talán legfontosabb tényezőre, a teammunkára. 1997 óta edzősködöm és nem szeretek különbséget tenni a csapataim között. A kezdet kezdetén a Szent Istvánban, később a Vasasnál és a REAC-nál is voltak bajnokságot nyerő korosztályaim, de a sikert én igazából nem ebben mérem, hanem abban, hogy később hányan tudják megállni a helyüket, felnőttként minél magasabb szinten. A legnagyobb erényünk itt is az lehet, hogy ha ennek a csapatnak a magja, amely koránál fogva akár 2-3 évig is együtt játszhat, tudna fejlődni, és később pedig egyénileg jutnának el oda a játékosok, hogy magasabb osztályban bizonyíthassanak. Gyorsaságban, technikában és taktikailag is megpróbálom őket fejleszteni, szeretném, ha mindenki a maga posztján előre tudna lépni.”
A siker egyik fontos láncszeme a végül 11 gólig jutó Laczkovszki Zsófi volt, aki elválaszthatatlan barátnőjével Truszka Laurával érkezett múlt nyáron a Vác-Deákvár csapatától. Az akkori szakmai vezető Steer Ferenc első lépésként váratlant húzott, külön vette a középpályán addigi csapatukban posztjuknál fogva is egymás mellett játszó kettőst, és a fiatalabb, de a pályán tapasztaltabb Laura ment a felnőttekhez, a le- és feljátszás hiányában pedig Zsófi utolsó éves utánpótlás játékosként ott ragadt az U19-nél. A focihoz elég későn talált vissza az akaraterejével és munkabírásával a kezdetektől példát mutató játékos.
„Én nagyon sokáig kenuztam, és ez jó alapot adott nekem, nem csak állóképesség szempontjából, hanem a sport iránti elköteleződés miatt is. Maratoni távon szerepeltem és egy visszatérő vállsérülés is nagy szerepet játszott abban, hogy végül letettem a lapátot, de utolsó megméretésként, a válogatottban kvalifikálni akartam magamat egy Európa-bajnokságra, ami sikerült. A sok téli úszásnak, futásnak, kondizásnak köszönhető jó volt a fizikumom, futballtudás és rutin tekintetében viszont volt elmaradásom, ez is sokat számított, amikor Feri külön szedett bennünket Laurával. Én kiskoromban kaptam azért alapokat, illetve sokáig titokban fociztam, de miután eltörtem a lábfejemet, már tényleg hosszú időt kihagytam, és csak a kenuzással foglalkoztam. Később gyorsan visszajöttek a régi reflexek, főleg a Vácott töltött első négy-öt hónapban, de jó, ha 15 meccs rutinnal a hátam mögött érkeztem meg a BVSC-be.”
A beilleszkedés – ahogy még a télen is fogalmazott Zsófi az akkori értékelőben – nem volt teljesen zökkenőmentes. Hiszen múlt nyáron ő még nem szeretett volna klubot váltani és barátnője Truszka Laura mutatta az utat, aki végig ragaszkodott ahhoz, hogy a budapesti kalandnak mindenképpen együtt vágjanak neki. A napi szinten rengeteget vonatozó hölgyek választása végül a vasutas klubra esett.
„Októberre éreztem azt, hogy úgy megérkeztem a csapatba, és télre azt, hogy beilleszkedtem. Nagyon jól fogadtak a többiek, de idő kellett míg megszoktam a pályán lévő szerepemet Laura nélkül. Ráadásul az is furcsa volt, hogy a korábbi edzőm után – akitől szakmailag nagyon sokat kaptam, de nagyon keményen fogott minket és keveset dicsért – itt azonnal érkezett a visszajelzés, ha valamit jól csináltam. Az is sokat jelentett, hogy a Merci kezdeményezésére miután ő tavasszal a sérülése miatt többször is hiányzott, csapatkapitány lehettem. Azt hiszem látták rajtam a többiek, hogy mindig számíthatnak rám és a pályán is megyek, segítek és hajtom őket. Eléggé jelképessé vált az a biztatásom, amit ki is figuráztak a lányok, hogy „Csajszik akarjatok már!”, de azért mindig hatásos volt ez a kiabálásom.”
Nézzük kik alkották a Csapó Gábor irányította együttest az egész szezont tekintve. Mivel ugyanazt a kezdőt, kétszer egymás után gyakorlatilag nem tudta az edző pályára küldeni, jöjjön a BVSC-Zugló 2021-2022-es ezüstérmes kerete. Kapusok: Almásy Petra, Huszár Boróka. Védők: Stverteczky Nikol, Petró Dóra, Ruzsányi Zoé, Ádám Melánia, Nádas Viktória Jázmin. Szűrők: Bottyán Mercédesz, Laczkovszki Zsófia, Lőrincz Laura, Szervezők, szélsők, támadók: Forgács Nelli, Varga Alexa, Csonka Lili, Dóczy Szilvia, Zsiga Bernadett, Varga Bettina.
„Nekünk az egyetlen esélyünk az volt, mivel szűk volt a keret, hogy egységesen csapatban kellett dolgozni a pályán – fogalmaz az edző –, ha bajban volt valaki kisegítették a lányok, mivel csak egymásra számíthattak. Erre a Soroksár meccs volt a legjobb példa, amikor nagyon korán vezetést szereztünk és csúszni-mászni kellett, hogy azt megőrizzük, úgy, hogy éppen megvoltunk 11-en a kezdésnél. Azután a meccs jó fél órával később kezdődött, ezért egyfajta harc is zajlott az idővel, mert a hazaiak az NB I-es visszajátszóikra vártak, mi pedig a kapusunk érkezésére, végül ebből is sikerült jól kijönnünk."
„Tavaly emlékszem, akkor még a Vác-Deákvár játékosaként, a BVSC-vel azon versenyeztünk, hogy melyik csapat kerül majd távolabb az utolsó helytől” – mondja Zsófi nevetve. „Innen nézve ezt a fejlődést nagy dolognak tartom és nem gondoltam, hogy ez a szezon ilyen jól sülhet el. Betti például kikerült ősszel a kapuból és ontotta a gólokat. Többször is nagyon büszke lehettem a csapatra, mert sok nehéz helyzetből álltunk talpra. Gáborral november-december tájékán lett igazán jó a kapcsolatom, főként miután télen felmehettem volna a felnőttbe, de úgy döntöttem, hogy maradok itt, és egyáltalán nem bántam meg. Nagyon sokat segített nekem egyénileg is, miután ő is középpályás volt, a pályán sokszor tűnhet nyersnek egy-két bekiabálásával, bár rám ösztönzőleg hat ez a stílus, továbbá emberként is felnézek rá, mert a sérülésem óta lelkileg is komoly támaszt jelent.”
A bajnokság hajrájában azután elérkezett a csapat az Astra elleni kulcsmérkőzéshez, ahol az utolsó lépést kellett megtenni az ezüstéremért. Az októberi 7-1 alapján, akár könnyűnek is ígérkezhetett volna a találkozó, de az ellenfél megerősített kerettel 6 játékost is kicserélt az őszi kezdőjéhez képest. Kulcsfontosságú volt, hogy a kapitányok kézbe vették az irányítást és viszonylag korán egy szöglet variáció végén Bottyán Merci robbant be ellentmondást nem tűrően és fejelt a léc alá, a 80. percben pedig Laczkovszki Zsófi egy legurított szabadrúgás végén bombázott elemi erővel a talán még most is remegő felső léc segítségével a kapuba. A katarzis után két perccel azután egy ártalmatlan szituációban a hazai tizenhatos jobb oldalán, térdéhez kapva, óriási fájdalmak közepette lent maradt a középpályás, akit mentővel kellett kórházba szállítani és később sajnos a gyanú beigazolódott, mert súlyos térdsérülést szenvedett.
„Számítottam rá, hogy egyszer bekövetkezik ez a pillanat, a nővérem focizott régen és neki volt már keresztszalag szakadás a térdében, sőt nemrégiben 15 év elteltével a másik térde is ugyanígy megsérült, így sajnos bennem volt, hogy esélyes vagyok én is erre, de nem gondoltam, hogy ennyire hamar bekövetkezik, miután csak másfél éve focizok újra. Rosszul érkeztem a talajra, egyből hallottam több reccsenést is, nagyon fájt rögtön a térdem, de inkább a tudat, ami belém hasított, hogy utolért ez a sérülés. Mindenképpen lesz műtét, mert szeretnék visszatérni, a sport a lételemem, még sérülten is mozgásban vagyok, mert nem tudok egyhelyben ülni.”
Ünneplés így nem volt, csupán aggódás a második hely megszerzésének napján, de a lányok tudták, hogy egy év leforgása alatt honnan-hová jutottak. Játékban is, de legfőképpen mentalitásában 180 fokot fordult a csapat, megtanult küzdeni és győzni, pedig egyénileg nem a BVSC-é volt a második legerősebb keret. Hiszen nem bízhattak abban a lányok, hogy jön majd erősítés a felnőtt csapatból, akik adott esetben meccseket hoznak. Végig problémát jelentett a kapuskérdés, hiszen a szezon alatt összesen 6-an álltak a vonalon, közülük a többség mezőnyjátékosként. Amíg ősszel a hét eleje telt többnyire a rehabilitációval, addig tavaszra egy komolyabb üzemorvos, már rég leszázalékolta volna a fél brigádot, de a céljukat, amiért nagyon megdolgoztak elérték a lányok, így az edző boldogan beszélt és oszthatta ki az érmeket a szezonzáró bankett alkalmával.
„Igazán arra vagyok büszke, hogy felnőtt játékos nélkül érte el a csapat ezt a teljesítményt, úgy, hogy csak saját magukra számíthattak a lányok és így lettek másodikak. Bár az őszt zártuk jobban, valójában a tavasz volt a nehezebb, sőt hősiesebb, miután voltak, akik télen abbahagyták, vagy csak pár mérkőzésre jöttek vissza, és többen is súlyosan megsérültek. Az ellenfeleink is jobban készültek már ránk, sokszor több NB II-ből, vagy akár NB I-ből visszajátszóval, kihasználva a szabály adta kereteket. A legnagyobb erősségünk abban volt, hogy amikor télen a második helyen álltunk, nagyon boldogok voltak a lányok, de nem lettek elégedettek, hanem végig azt éreztem, hogy nagyon akarják ezt a második helyet és örömmel jelentem megcsinálták!”
Szép volt lányok, gratulálunk a második helyhez, hajrá BVSC!
Léderer Ákos